Everywhere you go, you always take the weather with you - mondja egy régi sláger (Crowded House, most direkt utána néztem). Én meg kezdem úgy érezni, hogy ez a prófécia rólam szól, tavaly a nyári szezonban egész jól belőhető volt, hogy ha én bringás versenyre készülök, akkor esni fog az eső, most meg valahányszor előveszem a sílécet, elkezd szakadni a hó.
Talán meg kéne próbálni értékesíteni ezt a tudást a Száhel-övezetben, mert amúgy csak a baj van vele, a decemberi havas edzéseimet mind beárnyékolta a friss hó, amely persze nagyon poétikus a kandalló mellől nézve, de haladni rémes benne, ennek pedig az a meglepő eredménye lett eddig, hogy a szezon legjobb tempóját a Normafánál leesett 2 centiméteren tudtam elérni, azon az egy napon, amikor erre véletlenül alkalmas volt.
Ilyen körülmények között a kilométerek is lassabban gyűlnek, és bár ennek sok más oka is van (kevesebb időt és pénzt áldoztunk kiutazásokra, akkor is csak napi egy edzést iktattunk be, illetve erőltetem a klasszikust, amellyel sokkal lassabban haladok), az év soha nem látott negatív rekorddal fordult, alig 300 km jött össze januárig, ha kínomban hozzácsapom a rollert is, akkor talán 500. Máskor 600-800 szokott lenni, így nem teljesen alaptalanul éreztem, hogy se tempóban, se távban nem állok még készen az év első maratonjára, amely pedig kíméletlenül közeledett, majd mintegy fátumként, tömény szívásba torkollott. A vicc az, hogy ez viszont abszolút nem a felkészülésen múlott.
Már előző nap is gyanús volt, hogy ebből semmi jó nem lesz, pedig akkor még egész kulturált pályán síelhettünk, legalább is ránézésre, de az ebből a videóból nem jön le, hogy mi volt a baj vele: a friss hóra képtelenek voltunk eltalálni a vaxot, vagy kirúgott, vagy feltapadt, nem véletlenül gyalogolunk a felfelében:
De ez még viszonylag élvezhető volt, főleg az éles bevetés tükrében. Meg is állapítottuk, hogy ha tudtuk volna, hogy ez messze a jobbik nap, nem hagyjuk abba 2 óra után. Visszavonuláskor még betértünk tanácsért a Rode sátorba, de sajnos ugyanazt ajánlották (Viola Extra), amiről mi tudtuk, hogy nem jó. Este azért feltettük, aztán bíztunk a csodában, ami persze, mint a csodák általában, nem következett be.
Másnapra az idő semmit se változott: masszívan esett a hó, de az a fajta, ami szinte esés közben rögtön hóemberré is alakul. A Rode stand még mindig Viola Extrában gondolkodott, annyiban igazuk volt, hogy ez most nem kapta fel a havat, legalább is nem a stadion közelében, de nem is nagyon fogott, mert a nyom pillanatok alatt jégvájúvá vált, én szívem szerint ide klisztert használtam volna, de folyamatosan eső hó miatt ezt nem mertem feltenni, amúgy se időm, se lehetőségem nem volt rá, utólag meg tudom, hogy azzal sem jártam volna jobban.
Nagyon elegánsan az első rajtban kaptam helyet, együtt kezdhettem az elittel, ennek viszont sikerült a legeslegutolsó sorába beállnom, így többek között arra is kellett figyelnem, hogy a botom be ne akadjon a következő blokktól elválasztó kerítésbe. Elit ide vagy oda, ez a tömegrajt is csak úgy zajlott, mint a többi: szépen elkezdtünk gyalogolni a felfelében, majd úgy 500-1000 méter tájékán lehetett már tempót is menni. Illetve lehetett volna.
A nyom ugyanis semmivel sem lett jobb a bemelegítés óta, ami persze nem meglepő, az első blokk pár száz sízője csak tovább keményítette, illetve annyiban kétségtelenül változott, hogy az oldala is kezdte megadni magát, nem sok tartása maradt. Baromira reméltem, hogy hamar felérünk valami laposabb részre, mert az első steigeket csak erőteljes helyben futásként tudnám jellemezni, tulajdonképpen már az is ellentétes volt a fizika törvényeivel, hogy egyáltalán haladtam. Valahol 2 km-nél ért utol az 5 perccel később rajtoló második blokk első embere, azaz nálam 2:30-cal jobb kilométereket ment eddig. Remek... További öt perc múlva pedig befogott egy négyezres rajtszámú versenyző, aki elvileg még csak fél óra múlva rajtolt volna, így inkább abbahagytam a többiekkel való törődést.
Amúgy is volt bajom elég, mert egy rövidebb, laposabb rész ugyan tényleg volt, de aztán egy annál hosszabb, újabb emelkedő következett. Orsi előző nap úgy jellemezte a pályát, hogy ő nem is emlékszik, steigre, csak onnan vette észre a felfelét, hogy megváltozott a növényzet. Erre a megjegyzésre sokat gondoltam, mindenféle, házastárshoz nem méltó jelzők kíséretében. Kicsit vigasztalt, hogy látszólag nem csak én szenvedtem, sorra álltak ki az emberek, hogy felkenjenek a lécre bármit, ami ragadós. A profil szerint 8 km körül kellett volna jönni a tetőnek, ez 9-nél be is következett, ha lett volna nálam pezsgő, kibontom. Ehelyett csak hasraestem, mert az utolsó lépéseknél a fogóvax megmutatta, hogy mégiscsak van ő a világon és szépen felszedte a nyom melletti friss havat.
Utólag azt hiszem, ez volt az első törés lélekben, mert ekkor ki kellett állnom, elővenni a nagyon bölcsen zsebre rakott ciklinget, lecsatolni és levakarni a jeget a léc talpáról. Utána még vártam vagy egy percet, mire sikerült olyan lukat találni a sorban, ahova be tudtam állni, és egy ilyen közjáték nekem sehogy sem illik bele egy versenybe. De azért még nyomtam tovább.
Végre lejtő jött, de olyan bánatos, girbe-gurba nyommal, hogy kifejezetten fárasztó volt benne egyensúlyozni. Szinte örültem, amikor megint steigre váltottunk, reméltem, hogy majd a következő egyenletesebb lesz, pedig ha tudtam volna, hogy nyomot ekkor láttam utoljára, talán időben visszafordulok, mint tette azt az a pár sorstárs, akik a pálya szélén próbáltak a tömeggel szemben hazamenekülni.
Ez a steig sem lett daliásabb, mint az előző, az időközben felvett 200 méter szint megtette a hatását: itt kicsit hidegebb volt, így a puha vax szépen szedte fel a havat, hamarosan újabb kényszerszünetet kellett tartanom, és még úrnak érezhettem magam a ciklinggel, mert mellettem mások ugyanezt puszta kézzel vagy a hótányérral csinálták.
10 km-nél néztem egy részidőt: 55 perc. Horror... De talán majd javul a pálya, nem ragad le és lesz nyom, meg elindulunk lefelé, gondoltam, felvillantva a naivitás soha nem látott mélységeit. A nyom ezzel szemben egyre inkább jelképessé vált, hamarosan pedig végleg elenyészett, a vizes, tapadós hóból a tömeg valami jeges, amorf terepasztalt taposott, amelyen annyi párhuzamos sem volt, mint egy véletlenszerűen ledobott gombolyag fonalban. A léceket szabályosan tartani szinte képtelenség volt, mindegyik ment, amerre a természet vitte, ellépni én ilyen körülmények között nem tudtam, maradt a párosbot, de azt is akkora terpeszben, hogy már fájt. A nagyobb lefelékben sem volt sok köszönet, olyan göröngyös-jegesre hóekézték már az előttem menők, hogy csak ugyanezt téve tudtam a lehető leglassabban leereszteni magam, közben nagyon reméltem, hogy nem sokan látnak, de a legtöbben valószínűleg azzal voltak elfoglalva, hogy hasonló pozíciójukból ép bőrrel kikeveredjenek. Hogy élvezni nem lehetett, az egy dolog, a maraton nem thai masszás, hogy minden perce maga legyen a gyönyör, de az egész tevékenység nyomokban sem emlékeztetett a sífutásra és ez kezdte felőrölni az akaraterőmet.
Konkrétan a 15. km-nél döntöttem úgy, hogy a tököm kivan ettől az egésztől, haza akarok menni, valaki mutassa meg a vészkijáratot. Az elhatározást csak igen nehezen követte a tett, mivel azt sem tudtam, pontosan hol vagyok, a pályán szembe menni lehetetlennek tűnt, elágazás meg csak ritkán volt. A következő ilyennél kiálltam és megkérdeztem egy ácsorgót, hogy merre van Bedrichov. Hát vissza a nyomon - válaszolta. És ennél praktikusabb ötlet? Ha megyek még 2 km-t, ott van egy frissítő, ott lesznek buszok. Na, ez kell nekem, én ugyan egy métert sem akarok már ezen a pályán tölteni, de ha nincs jobb, akkor megyek. Nagyjából a jelzett helyen valóban találtam egy kisebb csoportosulást, de nem frissítő volt, hanem az elit számára kiírt részhajránál összegyűlt tömeg. Mikor itt kiléptem a pálya szélére, rögtön lerohant a cseh TV riportere, ha már itt ácsorgok, nyilatkozzak arról, hogy milyen jól szórakozok. Röviden elküldtem az anyjába, és ő is belátta, hogy ezt a riportot úgysem vágják be a műsorba. Egy másik jóakarótól viszont megtudtam, hogy még egy kilométer az áhított frissítő. De az végig lefelé, bíztatott. Rohadjon meg az összes jeges lejtőtök, morogtam, miközben rászántam magam, hogy újra elinduljak.
Meglett a frissítő, ott pedig azt az eligazítást kaptam, hogy menjek be a menedékházba, majd jön a busz. Mikor? Talán egy óra múlva. Leállítottam az órát, részemről ezzel a jelképes aktussal befejeztem a versenyt. 22,5 km-t tettem meg 2:17 alatt. Ha nagyon felszívom magam, talán 5 óra alatt beérek. De ezen a pályán pár méter gondolata is hányingerrel töltött el, közel 30 km meg kilátástalan hosszúnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy nem szeretnék ezzel az idővel semmilyen eredménylistában szerepelni.
A menedékházban egy nagyon kedves néni fogadott, mint utólag kiderült, a tulajdonos, kérés és ellenszolgáltatás nélkül kiutalt nekem egy bögre teát, majd egy levest, hamarosan pedig társaságom is lett, szépen szállingóztak be a hikomatok, ki technikai hiba miatt, ki hozzám hasonlóan, csak mert elege lett. Arra a kérdésre, hogy vajon mikor jön a busz, senki nem tudott választ adni, amikor pedig híre ment, hogy talán du. 2 körül, reméltem, hogy viccelnek (ekkor alig múlt dél). Várva jobb sorsunkra viszont megnézhettük a tévében a saját versenyünk befutóját, majd a Tour de Ski záró számát, végül a cseh ciklokrossz bajnokságba is belekezdtünk, mikor megjelent egy hegyimentő, hogy ő most akkor pár embert átvinne az onnan 7 km-re levő másik menedékházba, ahonnan már tényleg megy busz. Mivel az elmúlt két órában lassan törzsvendéggé nemesedtem, ebben az eszkortban nekem is jutott hely.
Nagyon nem akaródzott vizes ruhában kimenni a hófúvásba, amikor pedig megláttam, hogy mivel akarnak fuvarozni, végképp biztos voltam benne, hogy én ma megfagyok: egy scooter állt az udvaron. Igaz, egy embernek volt mögé kötve hullaszállító, de arra az egyik szemfüles útitársam hamar lecsapott, így ő került a pokrócok és a vízhatlan ponyva alá, ketten pedig ülhettünk fel a bakra. Tök mázli, hogy a hegyimentő nagy darab ember volt, mert így a szélárnyékába bebújva valahogy elviselhető volt az út, bár a mögöttem ülőnek úgy vacogott a foga, mint egy parkinsonos flamenco táncos kezében a kasztanyetta. Amúgy gyönyörű, vad tájon jártunk, egészen úgy tűnt, mintha ideális terep lenne sízéshez, csak sajnos, mi tudtuk, mi az igazság. Eleinte egy olyan sífutó nyomon mentünk, ami nem tartozott a versenypályába, és - láss csodát - a szélén szép, szabályos diagonálnyom vezetett, tehát tulajdonképpen bárhol lehetett volna síelni, csak ott nem, ahol kellett. Később visszatértünk a mi pályánkra, ahol éppen a mezőny vége vívta élet-halál küzdelmét. A mentős nem szarozott, bekapcsolta a szirénát és mindenki leküldött a szélre, mintha nem megfutamodókat szállítana, hanem legalább is életveszélyes sérülteket. Néztem az elhagyott versenyzők pillantásait és be kell látnom, hogy igazuk volt. Dögöljek meg.
A fuvar a 30. km-nél található frissítőig tartott, ahol azt a hírt kaptuk, hogy a busz technikai problémákkal küzd, nem tudni, mikor jön és hogy az ma lesz-e egyáltalán. Jobbára beküldtek minket a házba, ahol újabb egy órát vártunk, ezúttal az oberhofi biatlon VK-t nézve. Orsira meg Csabira gondoltam, hogy vajon ők merre járnak, az is lehet, hogy hamarosan befutnak, aztán lesz nagy csodálkozás, hogy én hol lehetek. Vajon mikor kezdenek aggódni értem, ha egyáltalán? Mikor fogunk hazaérni, ha du. kettőkor még itt ülök egy cseh menedékházban a világ végén, illetve attól még kicsit balra?
Ekkorra már egész sokan lettünk, mert az időlimit miatt kiesőket is ide terelték, a tömeg pedig egyszer csak elkezdett kifelé tendálni. Tán csak nem a busz jött? De, valóban, úgy örültünk neki, mint a hajótörött, amikor meglátja a közeledő vitorlát. Első örömünket kissé lelohasztotta, hogy a buszunk szemmel láthatóan nem ilyen körülményekre volt tervezve, hiába igyekezett megfordulni, egyre csak csúszott a parkoló autók felé, végül megállapodott egy olyan pozícióban, amelyből első blikkre csak a tavaszi hóolvadással lehet majd kimozdítani. Szerencsére azonban jött mögötte mindjárt a mentesítő járat, amely a benyomuló közel 100 ember ellenére is el tudta hagyni a parkolót, sőt, kisebb fennakadásoktól eltekintve, végül is relatív simán, és főleg egy darabban, lejutott a hegyről, hogy aztán nagyjából Lengyelországon keresztül egy jókora, másfél órás körrel, este ötre viszavigyen a célba.
Gyorsan kiváltottam a zsákomat, és meglepődve láttam hogy a ruhatár még félig tele van. Ezek szerint nem csak engem fogott meg az időjárás (battle with heavy snow - szólt a hivatalos hír, amely kb. olyan finom megközelítése a valóságnak, amint amikor az angolok a kocsmai késelést heated argument-nek hívják). A telefonomon már 4 nem fogadott hívás várt, mind Orsitól. Nem meglepő módon az egyetlen fűtött sátorban várt rám. Sokkal inkább meglepő módon azt a hírt közölte, hogy ő is feldobta, tulajdonképpen ugyanott, állítása szerint 'behisztizett', ami sokat elmond a körülményekről, mert vele kapcsolatban ezt a kifejezést még nem hallottam emlegetni. A különbség csupán annyi volt, hogy neki az első rendező elárulta, hogy csak kettőkor lesz szállítás, ezt pedig nem akarta megvárni, így alig egy alig 4-5 km-es kunkort levágva végül is a pályán jött vissza saját lábán, sőt, mivel a célba is befutott, az eredményét is értékelték, dacára annak, hogy pont a kihagyott részen volt egy részidő. Kb. 45 km-es teljesítése 5 és fél óra alatt heroikusnak, de ugyanakkor tragikusnak is minősíthető, az elvárt idő 4 óra körül lett volna.
Hármunk körül végül egyedül Csabi ment végig, talán mert rutintalan lévén nem tudta, hogy fel lehet adni, de nézzük pozitívabban: ő ilyen kemény volt, bár azt bevallotta, hogy egy percig sem élvezte. Több mint hat és fél órás kiadásban amúgy is nehéz azt a sportmozgást elképzelni, amelyikre ez maradéktalanul elmondható lenne.
A tervezett 4 órás start helyett végül majdnem hétkor sikerült elhagynunk Liberect. A pályán megfogadtam, hogy többet Jizerskára nem jövök, majd ezt hamarosan upgradeltem arra, hogy és más klasszikus versenyre sem. Első haragjában Orsi is közölte, hogy mondjuk le a Transjuressienne-t, mert ő több ilyenre nem áldozza a fiatalságát. Az ilyen hirtelen felindulásból elkövetett fogadalmak, persze, elenyésznek, hamarosan már a francia úton gondolkodtunk, igaz, egyelőre abban a kontextusban, hogy nem lehet-e átnevezni skatingre, mert ez most g nagyon nagy Kamcsatka volt, szóval szopás, de abból is a harapós fajta.
Azt hiszem, a végső döntésre még aludni kell párat, addig is, ha valaki tudja, ne tartsa vissza, hogy mit kell olyan hóra vaxolni, ami frissen esett, 0 fokos, vizes, tapad, a nyomban jegesedik, és ugyanezt tudja a léc alján is. Már nincs jelentősége, inkább elméletben érdekel, mert azt biztos, hogy ha még egyszer ilyen havat látok, pánikszerűen menekülök a wellnessbe.
Read more...
Szakosztályi pontverseny - 2012
A 2012-es 
