Csak keringtünk Les Rousses körül, mentünk egyik utcából a másikba, el egészen a szomszédos Bois d'Amont-ig, de sehogy nem bírtunk megállapodni, mint akiket foglyul ejtett a BMW (amit az előjegyzett Ford Fiesta helyett kaptunk, már csak ez maradt a kölcsönzőben, én pedig nem láttam értelmét, hogy vitatkozni kezdjek, akkor inkább megbarátkozom a bőrüléssel). Pedig azért utaztunk több mint ezer kilométert a Jurába, hogy egy igazán jót síeljünk, most meg kétségbeesetten néztük a viharos szél által kavart havat, majd a hőmérőt. Már megint meg fogok fagyni.
Nagy nehezen vettük rá magunkat egy szűk, háromnegyed órás pályabejárásra, azt sem a tényleges versenypályán, mert azt meg se találtuk, illetve ahol sejtettük, ott embertelen, csontig ható hideg volt, pályának pedig nyoma sem, inkább befutottunk ellenkező irányban az erdőbe, így hátszéllel mégiscsak volt esély elkezdeni, aztán majd csak visszajutunk valahogy, az már nem a kényelemről fog szólni, hanem a túlélésről, olyankor erősebb az ember akarata. Mindenesetre a három réteg futóruha felett magamon hagytam az egyébként civil ruhának szánt soft-shell dzsekit is, így se síeltem még soha. De úgy sem, hogy később az összes réteget gyakorlatilag szárazon vehettem le - még másnap, a verseny után is - izzadásról itt szó sem lehetett.
A Jura. Szép hely, csak kicsit hideg.
Ez az átmozgatás amúgy sem sok jóval kényeztetett: a friss havat szanaszét vitte a szél, hogy aztán sokatmondó kupacokban rakja le a legváratlanabb helyeken, de a diagonál-nyomban biztosan, meglehetősen lassúvá téve ezzel az ellenszélben amúgy is nehézkes tempót. De legalább lehetett haladni és az egészet lehetett sífutásnak nevezni, ez mindenképpen előrelépés volt a Jizerska kudarca után. Az előrejelzés szerint aznap 20 km/h-s szél volt 55-ös lökésekkel, nem tudom, hol mérték, lehet, hogy egyetlen nagy széllökést éltünk meg reggeltől estig. Hitegettek, hogy majd másnapra a sebessége megfeleződik, de az iránya, sajnos, maradt északkeleti. És milyen irányba megy a Transjurassienne pályájának 90%-a? Hát persze, hogy északkeletre. Nagyrészt nyílt réteken.
Persze a felezésből se lett semmi, másnap mintha újult erővel tombolt volna a vihar, ha nem kavart annyi havat, az csak azért lehetett, mert már elfogyóban volt az alapanyag. Több kedvünk ezúttal sem volt kimenni, de kíméletlenül közeledett a 10 óra, amikor rajtoltunk, addig legalább melegen tartott a gimnázium épülete. Rémülten néztük, hogy még az oroszok is leragasztják az arcukat, Orsi legalább hozott egy 'feketefejet', amelyre - mintegy Guiness rekordként - további két sapkát is sikerrel felvett, nekem maradt ugyanaz az egy szem, amelyet a +10 fokos tavaszi versenyeken is hordok. Miként kesztyű tekintetében is. Vajon lehetséges fagyási sérülést szerezni egy sífutóversenyen? Viszont legalább a vaxoláson nem kellett sokat gondolkodni: zöld Holmenkol a csúszóra, zöld Swix a fogóra, a Toko szakértői valamiért a pirosra esküdtek, de szerintem ők a fűtött szobára optimalizálhattak, mindenesetre megállapítottam, hogy szívesen adok nekik tanácsot legközelebb, ha szépen kérik.
A bemelegítést próbáltuk szó szerint értelmezni és ehhez legjobban az illett, ha az utolsó pillanatig az épületben maradunk. Én azért beiktattam majdnem 5 perc kocogást, mielőtt végleg beálltam volna a rajtba. Nem voltunk sokan, talán ezren sem. Pedig a szél ellen csak bolyozással lehet védekezni.
Amíg ezen gondolkodtam, váratlanul ellőtték a rajtot, én pedig újabb fenomenális kezdést könyvelhettem el amúgy is tragikomikus gyűjteményembe: az első mozdulatnál kioldott a bal botom fogantyúja, majd jó 500 méter kétségbeesett lapátolás után sikerült csak stabilizálni, addig meg beelőzött a fél mezőny. Mire végre rendeztem soraimat, elkezdhettem előzni, de ez egyáltalán nem ment könnyen, mert abban a pillanatban, hogy kiléptem valakinek a háta mögül, orrbavágott a szél. A nyom se nagyon bírta a gyűrődést, közel se volt olyan gyalázatos, mint egy hónapja a cseheknél, de mintaszerűnek se mondanám, ráadásul alapból elég komótosra sikerült, bár ilyen hideg friss hóban ennél jobbra számítani nem nagyon lehetett. Nem is lett volna vele baj, de néha olyan erővel fújt a szél, hogy attól féltem, visszadob a rajtba.
Vágyak és a valóság
Ez a szakasz majdnem 10 km, ott az első frissítőnél végre megfordulunk és megyünk neki a hegynek, amely ugyan 'dreaded ascent' jelzőt kapott az itinerben, de ezen a ponton szinte vágytam rá, mert akármilyen meredek, talán nem szeles. Addig maradt a szokásos játék: vagy valakinek a háta mögött mentem, olyankor kimondottan lassúnak tűnt a tempó, vagy megpróbáltam egy emberrel előrébb lépni, az meg annyi plusz erőt kívánt, hogy igazából nem érte meg. A nagy taktikázás közben sikerült jó pár kilométerre egyedül maradnom, akkor meg már az életemért küzdöttem, hogy felzárkózzak egy bolyra.
Nagy sokára eljött a fordító, úgy megörültem neki, hogy meg is ünnepeltem egy teával a frissítőn, pedig még korai volt, de valahogy ellenállhatatlanul vonzott az, hogy valami meleget önthetek magaba. Innen majdnem egy kilométert utazhattunk hátszéllel, ilyenkor derült ki, hogy milyen kellemes is tud lenni itt a sízés. Végül is hó volt rengeteg, a -15 fok sem akadály, hiszen sütött a nap. Csak a szél, az rontott el mindent.
Átmenetileg erről azonban megfelejtkezhettünk, mert jött a steig. 300 méter szint a Mont Risoux-ra - a legkomolyabb púp a pályaprofilban. Kicsit hamarabb is jött, mint vártam, elvileg 12 km-nél kellett volna kezdődnie, ezzel szemben alig 10-nél egy akkora meredély fogadott, hogy felnézni is rossz volt rá. Az ilyet csak halszálkázva lehet kifutni, ami viszont jóval fárasztóbb mint amennyivel gyorsabb, így inkább maradtam a gyaloglásnál. Úgyis mindenki ezt csinálta, nem érte meg ugrálni. Ilyenből aztán jött még vagy kettő, én meg azon gondolkodtam, hogy ha így folytatjuk, hamar felérünk a csúcsra, csak az a kérdés, hogy élve-e. Hirtelen átható nosztalgia fogott el a Jizerska kitartó, de legalább nem túl meredek kezdő steigre iránt.
Az egyik kanyarban a helyi iskolások tapsoltak, biztattak mindenkit, bár lehet, hogy elsősorban magukat szórakoztatták, mindenesetre szép volt tőlük, hogy kijöttek fázni a kedvünkért. Nekem, mivel egyedül értem oda, még hullámoztak is. A kanyaron túl azonban végre ellaposodott a hegy, és pont olyan lett, amilyenre vágytam: szépen lehetett futni felfelé, a fáknak köszönhetően itt a szél sem zavart, és a nyom is szabályosabb lett. Igen, ez a félelmetes hírű emelkedő jelentette a pálya legszebb, legélvezhetőbb részét. És egyáltalán nem volt félelmetes, idővel még laposabb lett, kisebb lejtők is tarkították, egyszer csak, szinte meglepetésszerűen, fent voltunk a Chalet des Ministres-nél, ahol ezúttal elpasszoltam a frissítőt, és egy kisebb lejtőt kihasználva elővettem az első zselét, azt a fajtát, amelyik elvileg folyékony, de ebben a hidegben sűrű kocsonyává manifesztálódott. Ugyanakkor a vésztartalék szaloncukor kivetette magát a zsebemből, bár nem volt nagy kár érte, valószínűleg olyan keményre fagyott, hogy puskagolyónak alkalmasabb lehetett, mint élelmiszernek.
Kisfilmek a versenyről (a bekarikázott link a miénk)
Amíg az itiner az emelkedővel riogatott, én inkább a lejtőtől féltem. Sosem voltam kiemelkedően magabiztos síző, klasszikus léccel meg kimondottan nehéz talpon maradni. A 'dreaded descent' azonban egész tolerálható volt, bár kétségtelen, hogy bele kellett fékezni, de szerencsére ezt nem sokan látták, itt eléggé szétszakadt az emelkedőtől amúgy is megtépázott mezőny. Csak egy sporttárs jött hátulról, ékes franciául kommunikálva, hogy merről szeretne előzni, majd mikor ezt sikerült neki, ráfutott a kihóekézett kanyarban a jégre és mintaszerű eséssel bezúgott az erdőbe. Látod, látod, kellett neked sietni... Amikor végre egy darabban leértem az aljára, a pályán először megnéztem az órát: eddig 4:44-es tempó. Elmegy. Nyilván a szembeszél és a steig sokat visszavett, de elvileg innen már gyorsabb lesz a pálya, le lehet tornázni 4:30-ra, az meg már egész elfogadható. A Bieg Piastow kerek négypercese fel sem merült, az ilyen körülmények között, nekem, mission impossible.
Elvileg még egy nagyobb emelkedő lett volna a pályában, utólag a Polar görbéjén meg is találtam, de hogy mikor és hol vettük fel, azt nem sikerült észrevennem, ami nem azt jelenti, hogy annyira könnyű lett volna a hátralévő durván 25 kilométer. Ellenkezőleg. Sajnos, a lejtő végén ismét kimentünk a rétekre és befordultunk precízen szélirányba. Ahhoz képest, hogy innen gyorsulást terveztem, azt kellett észrevennem, hogy alig tudom tartani az átlagot. Hosszú és kemény melóval végre fogtam magamnak egy bolyt, amint nagy nehezen felzárkóztam rájuk, idejét láttam egy újabb táplálkozásnak, de a jégkásává fagyott zselét alig tudtam hosszas munkával kiszopogatni a zacskójából, mire meg végeztem vele, az embereim elléptek, megint teperhettem utánuk. A táj csendben hullámzott, hol kicsit fel, hol kicsit le, én meg egyre inkább csak az utóbbiban találtam némi kis örömöt, de ott is keményen kellett hajtani, szó sem volt gondtalan suhanásról.
A profil alapján 40 körül jött volna el az a pont, hogy már tényleg csak lefelé maradt a célig, így amikor -12-nél nekiestünk egy jókora lejtőnek, azt hittem, végre itt a pillanat. De nem. A lejtő rövid időre ijesztően gyorssá vált, de ez csak arra volt jó, hogy szétszakadjon a társaság, utána újabb falu következett újabb dombokkal. Már bőven az utolsó tízesben jártunk, és fel nem foghattam, hogy a GPS-ek korában hogy létezik, hogy ne tudjanak egy valódi profilt készíteni, amelyen ezek a - nem túlzás - több perces mászások is szerepelnek. Kb. 2-3 ilyenig türtőztettem magam utána üvöltve köszöntöttem minden újabb meglepetést, de nem sokat használt. A kilométerek kezdtek gyötrelmesen lassúvá válni, utáltam a monoton szembeszelet, a rohadt lassú pályát, és úgy általában a klasszikus stílust is, mert amúgy korcsolyázva már rég a célban lettem volna, fele ennyi energiával.
Bár -8 körül már egyszer elhatároztam, hogy nem frissítek többé, kénytelen voltam a vége előtt három kilométerrel mégiscsak elfogadni egy teát, mert kezdem látni felvillanni a system malfunction lámpát. Az utolsó lejtő már közvetlenül a cél rétjére vezetett, itt, amikor már csak másfél kiló volt hátra, rám mászott két bátrabb versenyző, akik be is előztek, én meg megadóan beálltam az árnyékukba. Kéne hajrázni... Csak éppen alig élek... Bár látszólag ők sem frissek... Kiálltam a nyomból a talán gyorsabb, keményebb szélre és megpróbáltam eléjük kerülni a síkon, de egy-két perc múlva szégyenszemre vissza kellett sorolnom mögéjük. Ez nem megy.
Az utolsó 500 méteren végre hátszelet kaptunk, de ezúttal nem akartam elsietni a hajrát, vártam 200-ig és csak akkor álltam ki ismét a szélárnyékból. Az addig vezető - saccra vagy hatvan éves - urat sikerült is pár méterrel megelőznöm, de sajnos a középső játékos is ugyanazt találta ki, amit én, csak pár centivel jobban csinálta. Ez tehát felemásan sikerült, de nem nagyon érdekelt, mert végre nem kellett tovább menni!
Sokáig álltam egy helyben és azon gondolkodtam, hogy most már értem, miért szoktak az elit sífutók elterülni a célban. De azon kívül, hogy a jeges talaj nem volt valami vonzó fekhely, eldőlni is fáradt voltam. Aztán további perceket vett igénybe, hogy le tudjak hajolni a kötéshez hasizmom-görcs nélkül.
Közben rám akasztottak valami érmet, meg egy cédulát, mint a mirelit csirkére, utólag derült csak ki, hogy azért adják az ebédet. Mivel adott körülmények között sokáig álldogálni sem lett volna egészséges, jobb ötlet híján elindultam, amerre mindenki ment. Amennyire alulinformálták ezt a versenyt a neten, annyira profin ki volt találva helyben az irányítás: első körben egy sídepóba kerültünk, ahol egy elvették a lécet és adtak helyette egy sorszámot (talán később tombolán kisorsolják a léceket?), majd következett egy gyors állófogadás: gyümölcs, sajt, kisebb édességek meg tea, elvileg korlátlanul, de a lényege nyilván az volt, hogy a megfáradt versenyző el tudja húzni a belét az öltözőig. Ez kemény 300 méterre volt, tehát kellett is előtte az energia. Ott megkaptuk a zsákokat, amiből a fűtött tornateremben mindjárt át is lehetett vedleni. Elvileg lett volna zuhany is, de mivel az egész verseny alatt szinte semmit nem izzadtam, ezt simán ki tudtam hagyni. Végül következett a nap fénypontja, az ebéd. A kicsit menzai hangulatú, de a levestől a desszertig mindenre kiterjedő és igen alapos ellátmányt már Orsival együtt fogyaszthattam el.
Ő szinte percre pontosan akkor érkezett be, amikor én kimentem elé a befutóhoz, hogy nem sikerült lefényképeznem, csak amiatt van, hogy én a pirosra koncentráltam, elfelejtve, hogy rajt előtt még felvett egy harmadik, történetesen fekete nadrágot is. Amúgy sem lett volna az év képe, helyette van ez, már a célban. Azt hiszem, valamit visszaad a körülményekből. Gulágról készült dokumentumfilmeken látni ilyen arcokat.
Orsi és sapkái
Kaja közben aztán találtunk eredményeket is. Mindketten kb. 20-25 perccel mentünk rosszabbat, mint reméltük. Bár a remény itt elég relatív, amikor először megláttuk a szélfútta hómezőt, én már sejtettem, hogy ez nem az a nap, és annak is örülhetünk, ha beérünk a célba. Viszont a győztes is jócskán elmaradt a szokásos 2:05 - 2:15 közötti intervallumtól: 2:42 lett. Innen nézve nem is olyan rossz az én 3:42-m, amikor pedig kiszámoltam, hogy ez nekem 136%, képzeletben vállon is veregettem magam. Klasszikusban még sosem értem el ilyen jó eredményt.
De nem is annyira ez az érdekes, hanem hogy megküzdöttem érte és azt hiszem, a saját kereteimen belül tökéletesen csináltam, megfelelő taktikával és erőbeosztással, gyakorlatilag az utolsó csepp tartalékig. Az a tervem ugyan, hogy a végén majd gyorsulok, egyáltalán nem jött be, egy másodpercet sem javultam a pálya második felén, sőt, örülhettem, hogy nem estem vissza, de ezek a naiv tervek már csak ilyenek, tudni kell rugalmasan kezelni őket.
Másnapi könnyű séta, amelyen Orsi éppen megbotlik.
Elvileg másnap egy 76 km-es skating versennyel is levezethettünk volna, de erre nagyon jó előérzettel nem neveztünk, egyrészt bottal nem kergettek volna ki még egyszer arra a mezőre, másrészt ahogy reggel éreztem magam, az is kihívás volt, hogy lemenjek a kocsihoz.
Azért csak összeszedtük magunkat egy könnyű, levezető sízés erejéig, mindjárt ott a faluban, miután kiderült, hogy 100 méterre lakunk a pálya bejáratától. Az a gondolatunk, hogy többé nem megyünk széllel szemben, nem bizonyult időtállónak, hamarosan ugyanúgy küzdöttünk egy réten, mint előző nap, csak éppen most megengedhettük magunknak, hogy - nem elírás - kerek 8 perces tempóban kocogjunk fel egy szerpentinen a 400 méterrel feljebb fekvő La Vattay sífutó-központba, ahol megállapítottuk, hogy ezek gyönyörű pályák, de a mocsok szél tönkretesz minden élvezetet, úgyhogy egy rövid kör után beálltunk lejtőnek és hátszélbe, hogy közel háromperces ezrekkel visszarobogjunk a kocsihoz. Így azért lehet szeretni a sífutást.
Naiv népművészet Mijoux-ban. Boldogok a sajtkészítők.
Read more...
Bajnoki rendszer - 2012
A 2011-2012-es sítájfutó Világkupa sorozatnak első versenyeire a kaliforniai (USA) Lake Tahoe környéke adott otthont. A versenyek a Sierra Nevada hegységben zajlottak, ahol az 1960-as Squaw Valley-i Téli Olimpia próbáit is tartották.
