Mondjuk, nem ez volt az első gondolatom, amikor amikor péntek este nyolckor megálltunk Tátralomnicon a parkolóban és ránéztem a hőmérőre: -14 fok. Át kéne öltözni...
Hőenergiám maximális tartalékolása végett ezt igyekeztem nagyon gyorsan véghez vinni, de aláöltözet, kabát, még egy aláöltözet, nem, ez sok lesz, inkább egy póló, basszameg, de hideg van, mégis inkább egy plusz softshell, de akkor meg mi lesz felfelé gyalogolva? Nézzük inkább a cuccokat: lécek, cipő, fóka, botok, lapát, pieps, szonda, kész, vége, elfagyott a kezem, kinél van a pálinka?
Végre összekaparjuk magunk, indulás felfele, állítólag ez egy völgy, persze semmit nem látni a retek sötétben, biztos szép erdő, különben. Eltévedni viszont nem lehet, itt jár fel a hószán a házba, széles, szinte futóléccel is járható nyomot hagyott maga mögött. Jó két órán át semmi változás, csak monoton kaptató, egyik sötét fenyő a másik után, egyetlen egyszer egy szembe jövő pár, aki szellemként suhannak el köztünk, azt sem tudom, fiúk-e vagy lányok, csak az biztos, hogy kockára vannak fagyva. Ellenben én már a kabátot kigomboltam, a kesztyűt levettem, -14 ide vagy oda, felfelé ebben a sportban nem könnyű kihűlni. Nagy sokára kiérünk a törpefenyvesbe, Tomi megérzi a ház közelségét és elkezd rohanni, bennem meg él az ide teljesen felesleges versenyszellem, úgyhogy hajtok utána, csak néha-néha állunk meg, hogy körülnézzünk, kinyílt a táj, hatalmas, komor sötét falakat látunk magunk körül, felettünk pedig a tiszta eget, amelyről a városban nem is látszik, hogy milyen hihetetlenül csillagos tud lenni. Pár perc áhitat után szaladunk tovább, 11-kor befutunk a Zöldtaviba.
Utolsó emlékeim 15 évre datálódnak a szlovák menedékházakról, a valóság szerencsére más: barátságosak, beszélnek nem-szlovák nyelvet is, nincs tömeg, ráadásul jó a bableves. Gyorsan ismeretséget kötök a társaság másik felével, akik másik úton, korábban jöttek, Csabi érdekes kompániába sodort, mert bár senki nem ismer mindenkit, pár perc múlva már úgy és olyan témákról beszélgettünk, mint a legbizalmasabb barátok, már aki egyáltalán megszólalt, mert volt, akinek egész hétvégén nem hallottuk a hangját. Cserébe volt olyan, akiét viszont folyamatosan. Kicsit meglep a kérdés, hogy ugye akkor én már régóta sítúrázok, én azt hittem, ők a profik, no, szépen vagyunk, megint vak vezet majd világtalant, de azért nem tűnik hullajelölt társaságnak.
Az első nap lényege: fel a Téry-horhosba
Reggel ideális túraidő fogad, már csak -6 fok van, tiszta az ég, igaz a nap a hágóig biztosan a Wéber-csúcs mögött marad, de legalább stabilabb lesz a hó. Elegánsan elmegyünk a lavinaveszély tábla mellett, neki a tónak, majd azon túl egy könnyű emelkedő visz pár száz méterre, ahol már egy sokkal fogósabb kuloár következik. Mást is megfoghatott, mert jól kijárt lépcső vezet a közepén, el is csábulunk hamar, Dr. Dominikát leszámítva mindenki felpakolja a léceket a hátizsákra, csak ő ragaszkodik a két lépésenként való forduláshoz. Annyira azért nekünk se jó, eleve soknak tűnt a majd' tíz kilós zsák, rettegve várom, hogy ezzel lefelé kelljen menni, de hogy még a léc is ott billegjen rajta, mint valami ortopéd villámhárító, így már kifejezetten nehéz, úgyhogy amit ellaposodik a terep, és főleg szélesebb lesz, visszavedlünk sízőbe.
Egy szelídebb rész
A látóhatárt egy párkány zárja, titokban remélem, hogy azon túl már ott a nyereg előtti kuloár, de persze csalódnom kell, jókora további lejtőt találok helyette, meg barátságtalan szelet, vissza is kell vennem a kabátot, amit a mászáshoz a zsák tetejére halmoztam. Mire mindenki felér a párkányra, rendesen didergek, pedig csak 5-10 perc állásról lehetett szó. Gálya tovább, de legalább nagyon szép terepen, és meglepően gyorsan is megy, egyszer csak ott vagyunk a felső kuloár bejáratánál.
Épp jönnek rajta lefele, gyönyörű, könnyed íveket húzva a puha hóba. Innen nem tűnik végzetesen meredeknek, de baromi szűk, ott kell lenni a szeren, hogy az ember ne menjen falnak. Állítólag a másik oldal tágasabb és talán laposabb is, ez mindenképpen jó hír, mert még mindig nem tudom, hogy limitált lesikló tudásom egy kezeletlen pályával és egy jókora hátizsákkal együtt mibe sodor majd, de nem sok jót sejtek. Egyelőre azonban még nagyobb gond, hogy fel kell jutni, ez pedig hamar kezd nem viccessé válni. Ahogy egyre szűkebb és meredekebb lesz, nehezedik a fordulás, és ettől lassul a tempó. De nem kicsit. A két szembe jövőt már látjuk a lent a tavon, ahol mi kb. 3 órával ezelőtt voltunk, mi meg közben alig pár métert haladtunk felfelé. Itt nincs kijárt lépés, csak végtelen mélynek tűnő puha hó, nehéz eldönteni, hogy nagyobb szívás haladni benne, léccel, amivel a fordulás tűnik reménytelennek, vagy gyalog, amivel a lépés. A lécet hamar feladja mindenki, felkerülnek a zsákokra, próbálunk sorba rendeződni és váltott vezetéssel kijutni a legmélyebb részből.
Jó neki, ő már lefelé jön
Rettenetesen lassan megy. A nyereg itt van talán 200 méterre, de percekbe telik egy-egy méter. Ötletelünk, hogy lehetne hatékonyabban, de semmi sem jó, oldalt megy a nyári lánc, látjuk néha kibukkanni a jó alól, de a szikla jeges, arra sícipővel felmenni életveszélyesnek tűnik. Szó se róla, a kuloár közepén sem sokkal megnyugtatóbb a helyzet, tipikus lavinaveszély, anyag éppen van hozzá, ha pedig megindul valami, esélyünk elugrani konkrétan nulla, hiszen alig tudunk mozogni. Bízunk a jószerencsében és egyre cifrábban véleményezve a helyzetet kínlódunk tovább. Újabb párosok jönnek szembe, szegényeknek jól összetúrtuk az addig szinte érintetlen havat, billegnek is rendesen, de szépen kiugrálva a fordulókat lejut mind. Irígylem őket, látszólag pontosan tudják, hogy mit csinálnak. Velünk ellentétben.
Végre a nyeregben
Egy idő után már kezdem elhinni, hogy valaha fel fogunk érni, egyre közelebb kerül a nyereg, az utolsó néhány méter pedig akkora örömöt okoz, mint még csúcs se soha. Ezzel a nyáron talán tíz perces szakasszal közel másfél óráig küzdöttünk. Külön jutalom, hogy kiértünk a napos oldalra, kényelmesen eszünk-iszunk, átszerelünk, élvezzük a meleget és azt, hogy innen már csak lefelé visz az út. Azt a nemrég még reálisnak hangzó ötletet, hogy esetleg a Zöldtavi-csúcsra is felnézzünk, nagyon gyorsan elvetjük, csakúgy mint azt, hogy ne a Téryben álljunk meg, hanem egy völggyel odébb, a Rablóban. Ki van zárva, hogy még egy ilyen hágót bevállaljunk mára, de holnapra sem látom sok esélyét.
Elég kihívás lesz lejutni, már legalább is lécen, mert amúgy gyalog simán járható a völgyfal, de az olyan snassz. Megsízni viszont nem tűnik túl megnyugtatónak, elég meredek és göröngyösre van járva, ez bizony távol áll a ratrakolt pályáktól, a szélét pedig ki tudja milyen mély szakadékot rejtő sziklaperemek határolják, csak az biztos, hogy nem kéne hozzá közel kerülni, de ha az ember elesik, ami részemről nagyjából 100%, akkor ezt nehéz kontrollálni. Valaki kezdje el, hogy lássam, túlélhető-e! Csabi, mint bátor pionír nekivág és ha nem is hibátlan gyakorlattal, de egész szépen halad lefelé, ezek szerint mégsem emberevő lejtő ez. Nekivágunk mi is.
Elindultunk lefelé
Csak a feléig gáz, utána laposabbnak tűnik, de addig minden kanyar kihívás, mert én itt elméletben sem tudom, hogy kéne sízni. A szokásos technika nem működik, a jeges, göröngyös hó megfogja a lécet, a zsák hátrahúz, ennek aztán mindig az a vége, hogy inkább preventív jelleggel elesem, így legalább nagyjából kézben tudom tartani a röppályámat. Ahogy elnézem, előélettől függetlenül kb. ugyanezt csinálja mindenki, kivéve az egyszem nőnket, aki ha nem is oktatófilmbe illő mozgással, de irigylésre méltó stabilitással halad lefelé. Én inkább azon sportolok, hogy a kanyar-esés arány eggyel jobbra hozzam ki az előbbi javára. Szerencsére ezek az esések nem komolyak, a meredek oldalban inkább eldőlésről van szó, csak egyszer fordulok át a fejemen, közben igyekszem nem gondolni a zsákon levő jégcsákányra, viszont örülök, hogy nem a nagy Nikont hoztam magammal.
Mikor végre ellaposodik egy kicsit, már lehet élvezettel is sízni: na, végre, ezért jöttünk. Kár, hogy ilyen rövid, egy kanyar ide, egy oda és már el is értük az újabb meredek szakaszt, amelyen keresztül azonban már rutinosan esve-kelve hamar lent vagyunk a tavaknál, majd egy kis, lapos szakasz után ott a ház. Ideje volt, épp megy le a nap.
Ez már ott van a szeren
A Téry sokkal komorabb, mint a Zöldtavi, a tulajjal is nehezen értetjük meg, hogy két külön foglalásban összesen hét helyünk kell hogy legyen, eleinte ingatja a fejét, aztán azzal nyugtat meg, hogy 'no katafsztrófa', hogy pontosan hol alszunk, az még nem világos, úgyhogy inkább bevetjük magunkat a kantinba, ahol két sör között egy-egy Tatransky caj jelenti az esti szórakozást, illetve egy mobiltelefonnal virtualizált kockázós játék, tekintettel a körülményekre, ezúttal csak sörre menőleg, nem ruhára. Így egész gyorsan eltelik az este. Kint közben vidám -20 körülre hűlt az idő, és bár a matracokkal tuningolt miniatűr szobánkban sem találtunk működő fűtőtestet, a kb. 30 fokos hőhíd határozottam megérte a 16 EUR-t.
Ismét makulátlan napra ébredünk, ráadásul a Zöldtavival ellentétben ezt a házat süti a nap, giccsesen szép téli táj vesz körül, kár is lenne rögtön lemenni, pedig más célunk már nem nagyon maradt. A dilemma megosztja a társaságot, egy részünk lefelé vágyik, mi, sztahanovisták még síznénk egy kicsit, ha lehet zsák nélkül, nem túl horror terepen. Hogy pontosan hol, azt még nem is sejtjük, elindulunk hát az orrunk után, fel a völgyben, majd hamarosan találunk egy szimpatikus lejtőt, amely ugyan egy jókora, tegnapi emlékeket idéző kuloárba torkollik, de tudni kell megállni, ami Marcin kívül mindannyiunknak sikerül is, ő folytatja a mászás, mi meg a lejtő tetejénél letáborozunk a napon.
Egy szimpatikus lejtő
Dominika szeretne kicsúszni, majd jégcsákánnyal fékezni, erről nekem a régi szép idők jutnak eszembe, amikor több csúcsról is így jöttünk le, gyerekcsúszkán, a jégcsákánnyal fékezve a környéken mászkálók nagy meglepetésére, esetenként rémületére. Bohóckodunk kicsit a hóban, bár csákány nélkül is alig csúszik, olyan mély, így az oktatás inkább elméleti. Hamarosan ránk mászik az árnyék, elkezdünk fázni, ideje is befejezni. A felfelé bő fél órás mászásunkat nagyjából egy perc alatt lecsússzuk, ezúttal igazán élvezhető körülmények között. Klassz dolog ez a sítúra, de nagyon rosszak az arányai, most már értjük, miért találták fel a felvonót.
Itt próbálj meg kicsúszni
A háztól levezető tófalon már zsákkal kell lejutni, ami előző napi emlékeim alapján azért csökkenti az élményfaktort, de kellemes csalódás ér, vagy én tanultam meg az éjszaka síelni, vagy ez könnyebb lejtő, bár nem látszik rajta, de alig egy-két borulással lejutok az aljára, ez kimondottan tetszik. Visszanézve a házra nagyon sajnálom azokat, akik most mennek fel, rettenetesen magasan van, bő egy óra lehet innen. Nekünk lefelé talán 10 perc volt.
Innen lapos völgy vezet tovább, de még éppen csúszik rajta a léc magától, nem nagyon kell rábotozni, idővel azonban meredekebbé válik, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy begyorsuljunk. Én ezt hittem, már a tófallal már túlestünk a nehezén, erre a keményre taposott nyomvájúban kétszer is eldőlök, szerencsére csak az egyiket aszisztálja végig egy csokor gyalogos, akik a kedvemért álltak félre, aztán percekig várják, hogy talpra álljak. Ilyenkor derül ki, hogy milyen mély a hó.
Visszanézve a Téry-házra
Nagyon hamar leérünk a Zamkovszky-házig, szó se róla, lefelé hálás dolog a síléc. A terv szerint innen emelkedő jön, a Magistralén felmegyünk a lomnici sípályáig, majd azon le. Ez már szinte levezetés, mert a piros alig emelkedik, viszont jó sokan járják, ami nem válik előnyére, keményre fagyott vékony nyomban kell egyensúlyozni, bal oldalon vagy 30 centivel kisebb bottal. Így felfelé nem nagy kihívás, ellenirányban azért elgondolkodtatna, mert alig van hely fékezni, de ez legyen gondja annak a pár embernek, aki léccel jön szembe, amúgy a többség itt már gyalogos. Egy óra mászás után érjük el a sípályát, amely zörgős jégnek bizonyul, az a fajta, amit legkevésbé szeretek a lesiklásban, ráadásul sokan is vannak, pont az volt a szép az elmúlt két napban, hogy alig láttunk embert. Ezért biztos nem fizetnék felvonót, de egyszer ki lehet bírni, más opció amúgy se nagyon van. Szépen lekanyargunk rajta, közben azon mosolygunk, hogy az átlag lesikló vajon mire véli a nagy zsákjainkat és főleg a rá kötözött jégcsákányokat.
Lomnic felé a Magistralén
Ismét közel a naplemente, mire befejezzük. Hazafelé a Beszterce előtti rönkcsárdában egy sör és egy sztrapacska felett összegezzük a tapasztalatokat. Szerintem egész egyszerűen állat volt. Ilyet akarok még!
Van valami csíra terv a Dachsteinre, valamikor márciusban. Remélem, összejön.
Még képek: saját, Csabié.
Read more...
Szakosztályi pontverseny - 2012
A 2012-es 
